‒ Na, ebből a költöztetésből ma nem lesz semmi – mondta Lóránt, miközben levette a cipőjét.
‒ Miért, mi történt? ‒ kérdezte Éva.
‒ Valami baj van Tamással. Borzasztóan kopácsol, amikor megyek vele. A kerék felől jön a kopácsolás. Pak-pak-pak, mintha beleérne valami valamibe. Ahogy gyorsítok, egyre gyorsabb a pak-pak-pak. Rémisztő. Le kell mondanom a költöztetést. Nem merek elindulni, nehogy kiessen a kerék, miközben tele van bútorral.
‒ Szólj Dömének, hátha tud segíteni.
‒ Persze, hogy tud, de már nincs rá idő, mert… ‒ Lóri nem tudta befejezni a mondatot, mert ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Az ajtóban egy ősz szakállas, zöld autószerelő-overállt viselő, különös figura állt.
‒ Sziasztok ‒ köszöntötte Döme, az autószerelő Lórit és Évát, majd beljebb lépett. Most éppen tél volt, így fekete svájcisapkát hordott, amit szórakozottan a zsebébe tűrt.
‒ Van egy csésze meleg teátok?
‒ Hát persze ‒ mondta Éva boldogan, akinek különös szokása volt, hogy télen-nyáron folyamatosan főzte a finom citromos teát, amit imádták a gyerekek is.
‒ Na, mi a gond? ‒ kérdezte mosolyogva Döme, miközben óvatosan kortyolgatni kezdte a gőzölgő italt. Lóri most tudott csak megszólalni. Nem ez volt az első eset, de mindig meglepődött azon, hogy Döme miként tud időzíteni. Mindig akkor érkezik, amikor a legnagyobb szükség van rá.
‒ Baj van Tamással, a Vito busszal ‒ vágott rögtön a közepébe, de nem tudott uralkodni kíváncsiságán és megkérdezte:
‒ Te honnan tudod, hogy valami baj van?
‒ Hát, csak erre jártam és láttam, hogy az autó itt áll a ház előtt, miközben neked már rég dolgod lenne ‒ válaszolta titokzatosan. Lórit persze nem győzte meg a válasz, mi az, hogy erre járt, és egyáltalán, honnan tudta, hogy neki bármilyen dolga lenne? De nem firtatta, tudta, hogy Döme egy varázslatos szerelő, sosem ismerheti meg a titkait, ezért inkább a meghibásodásról beszélt.
‒ Ki akar esni a jobb hátsó kerék, folyamatosan rettenetes kopogást hallok abból irányából.
‒ Na, nézzük meg ‒ mondta Döme, aki éppen befejezte a tea kortyolgatását és a tükör előtt igazgatta a téli szezonhoz illő fekete svájci sapkát.
A ház előtt a zöld Wartburg kisteherautó platójáról egy emelőt hozott. Betolta a furcsa lapos alkalmatosságot a Mercedes Vito alá, majd az eszközből kilógó hosszú rudat le- és fölmozgatta, amire az emelő egyik fele, mint egy óriási száj emelkedni kezdett. Egyre feljebb és feljebb emelte a merci hátulját.
‒ Mint egy krokodil szája ‒ viccelődött Lóri.
‒ Az bizony, jól eltaláltad. Ezt úgy hívják, hogy krokodil emelő. A krokodil felső állkapcsa emeli az autót ‒ mondta, és miután a jobb hátsó kerék elemelkedett a földről, megforgatta. De semmi, a kerék könnyedén forgott, csak a fék súrlódása hallatszott, kopogás bizony nem.
‒ Pedig innen jött a hang ‒ bizonygatta Lóri, ‒ biztos időszakos hiba, és majd valahol a világvégén romlik el megint ‒ aggodalmaskodott.
‒ Dehogy is, én már tudom, mi a baj ‒ nevetett Döme, és valamit szorongatott a kezében.
‒ Ez itt ‒ mondta és Lóránt kezébe adott egy apró követ.
‒ De hiszen ez egy kavics ‒ csodálkozott. ‒ Mi az, hogy egy kavics a hiba oka? Hol van az autóban kavics alkatrész?
‒ Hát az autóban sehol, az biztos. Ez is valahol az úton hevert, te ráhajtottál Tamással, és beleszorult a gumi repedései közé. A kis kavics minden kerékfordulatnál koppant a földön, te ezt hallottad kalapálni menetközben. Gyorsításnál egyre gyorsabban, lassításkor egyre lassabban.
‒ Akkor minden rendben, nincs is semmi baj? ‒ derült fel Lóri arca. ‒ Nagyon köszönöm.
‒ Persze, minden rendben, nagyon szívesen ‒ mondta Döme.
‒ Indulhatsz is költöztetni, mert elkésel ‒ vigyorgott titokzatosan. Lóri még meg akarta kérdezni, hogy honnan tudja az öreg, pontosan mire készül, de aztán úgy gondolta, nincs értelme. Döme mindent tud és kész, így van ez jól.
