Csak egy átlagos téli délután volt. Igazából még hideg sem volt, csak vacak, lucskos decemberi idő. Szabolcs, az öreg Saab és Berci, a bogár éppen a karácsonyi rokonlátogatásról beszélgettek, amikor bevágódott eléjük Jázmin. Ilyen állapotban még sosem látták a csinos kis rózsaszín Peugeot-t. Riadt tekintettel kiáltott rájuk:
– Ti nem készülődtök? Jön a világvége! Óriási vihar jön, minden megfagy, de ez még semmi! A legrosszabb az, az… – és itt elcsuklott a hangja –, az ÓLOMESŐ lesz. Végez veletek, ha nem menekültök fedett helyre.
– Tessék? Ilyen nincs is – hitetlenkedett Szabolcs, de Jázmin zaklatott állapota komolyan elbizonytalanította. Tudta, hogy az ólom egy nagyon nehéz fém, és elképzelte, milyen kárt tudna tenni, ha az égből potyogna.
– De Jázmin, honnan tudod ezt? – kérdezte Berci.
– Honnan, honnan… Mindenki erről beszél, nekem az autómosóban mondták. Már SENKI sem akart ma mosatni. Borzasztó! Én bemegyek egy teremgarázsba, siessetek ti is – kiáltotta, majd olyan sebességgel száguldott el, ahogy még sosem látták.
– Hát én nem hiszek ebben. Maximum egy kis eső jöhet, mint amilyen ma is szemerkélt, de jobb az elővigyázatosság. Szóljuk Dömének, az autószerelőnek, hogy ő is helyezze biztonságba az autóit! – javasolta Szabolcs.
Az autószerelő udvarán a megszokott rend fogadta őket. A zöld Wartburg Trans a műhely bejárata előtt szunyókált, és még a kutyák sem emelték fel fejüket az ismerősök érkezésére. Távolról tompa kopácsolás hallatszott. Ahogy közelebb értek, látták, amint Döme éppen fát hasogatott a ház mellett.
– Szia Döme! Látom, te is hallottál a, a, a, – Szabolcs hangja elhalkult, mintha óriási titkot árulna el – a vi-lág-vé-gé-ről.
Döme éppen lesújtott volna egy nagyobb farönkre, amikor megállt a levegőben az óriási balta.
– Mirőőől? – még köszönni is elfelejtett a megdöbbenéstől.
– Hát a világvégéről, ami holnap jön. Nem arra készülve aprítod a tüzelőt, nehogy megfagyj az iszonyú viharban és a borzalmas hidegben?
– Ha nem tüzelek télen, akkor bizony megfagyok, nem kell ahhoz világvége. De most, hogy mondjátok, kezd elfogyni a meggybefőtt, és ha ez bekövetkezik, akkor bizony világvége lesz – kacagott Döme. – Jövőre többet kell elraknom – dünnyögte a szakálla alatt, és egyáltalán nem látszott izgatottnak.
Az autószerelő nyugalma láttán Szabolcs és Berci kezdett megint elbizonytalanodni.
– Döme, te a holnapi ólomesőről sem hallottál?
– Ólomesőről? Hahaha – és talán még jobban nevetett mint előtte. – Kitől hallottátok ezt a butaságot?
– Kitől? Erről beszél az egész város, de nekünk Jázmin mondta – válaszolt Berci.
– Ugyan már, nem kell mindent elhinni. Nem ólomeső lesz holnap, hanem ónos eső. Ez az, amiről mindenki beszél, még a rádióban is bemondták. Tudjátok, az ónos eső nem a világvége, de ha nem vigyáztok, nektek hamar eljöhet a vég. Ez a furcsa időjárási jelenség télen alakul ki, amikor egy kicsi felmelegedés van, mint például most. Eső kezd esni, ami a hideg föld közelében megfagy. Ilyenkor a víz ráfagy mindenre, az útra és a járdára is. Az út olyan lesz, mint a jégpálya, sem gyalog, sem járművel nem lehet közlekedni rajta. Az emberek esnek-kelnek, és az autók is össze-vissza csúszkálnak. A jégen nem hogy fékezni, de még kormányozni sem tudtok, ha megcsúsztok, akkor bizony csúnyán összetörhetitek magatokat. Szóval sipirc haza, és szóljatok a többieknek is, hogy holnap, ha lehet, senki se induljon útnak! Nem az égből jövő ólomtól, hanem az útra fagyott víztől kell félni. Ilyen időben pedig még én sem megyek menteni – kacagott Döme.
De Szabolcs és Berci tudta, hogy csak viccel az öreg, rá mindig lehet számítani, még a világvégén is.