Lóri felesége, Éva a közelben, egy raktárban dolgozott, ahová kamionok és teherautók hozták és vitték az árut. Ha jó idő volt, szinte mindig robogóval ment dolgozni. Nagyon szeretett motorozni, a motorozásnál talán csak az éneklést szerette jobban. Ahogy elindult otthonról, azonnal dalra fakadt és hangosan énekelt a bukósisakban. Éneke még a csendes kis robogó hangját is elnyomta. A környéken mindenki észrevette, ha Éva munkába indul. Nem volt válogatós, a legújabb slágerektől a gyerekdalokig tartott a repertoárja. Amíg munkába ért, négy–öt dalt is végig énekelt.
A raktárnál sok teherautó megfordult. A legnagyobbak a 40 tonnás nyergesvontatók voltak, akik a világ minden tájékáról érkeztek rakományaikkal. De jöttek 18 tonnás ponyvás kamionok, akik a nagyobb üzletekbe vitték ki az árut és 7,5 tonnás kisebb, ponyvás kamionok is. Az egyik kisebb kamiont Leventének hívták. Különös ismertetőjele lila színe volt, amire büszke is volt nagyon. Éva a teherautók rakodását irányította, ebben Dönci, a targonca segített neki.
Egyik reggel, ahogy a nagy kamionok a berakodásra vártak, megérkezett Levike. A 18 tonnások azonnal elkezdtek vele csúfolódni, először csak a színére tettek megjegyzéseket, de aztán termetére is.
– Hé, te lila ibolya! Feléred a rámpát? Ne hozzunk néhány raklapot? – csúfolódott az egyik nagy Mercedes.
– Vigyázzatok, nehogy megpakoljátok, mert kiszakad a kereke – hahotázott egy másik.
– Nehogy tejet pakoljatok rá, mert megromlik, mire odaér – gonoszkodott egy nagy Renault Magnum.
– Azonnal hagyjátok abba! – szólt rájuk Éva. – Azért mert egy kicsit nagyobbak vagytok, ne gondoljátok, hogy különbek vagytok!
– Ugyan már, mivel tudhat többet ez a kicsi, mint mi? – akadékoskodott a Mercedes. – Több mit kétszer annyi árut el tudunk vinni mint ő. Gyorsabb, erősebb járművek vagyunk.
Levike semmit sem szólt, csak nagyon elszomorodott. Ő mindig rendesen dolgozott, sose mondta neki senki, hogy haszontalan lenne.
– Ne is foglalkozz velük! – vigasztalta Éva. – Ők is rájönnek majd, hogy ha valaki nagy, az nem mindig előny.
– Ma a fővárosba kell árut szállítani – fordult a kamionok felé. – Néhány üzlet a központban van, és feltétlenül meg kell kapniuk még ma az árut. Ki tudja elvállalni?
A fővárosba nem hajthat be minden kamion. A forgalmas, szűk utcákban a nagy járművek el sem férnének. Aki megpakolva többet nyom, mint 12 tonna, az bizony ki van tiltva. Csak olyan helyekre mehet be, ahová engedélyt kap. Ezt célforgalomnak nevezik. De a belvárosba még úgy sem. Oda csak a maximum 7,5 tonnás teherautók mehetnek, sőt vannak olyan területek is, ahová csak a 3,5 tonnás kisteherautók szállíthatnak. A Levikét csúfoló hangos, nagy kamionok még sosem látták a belvárost. Hiába szerettek volna oda is szállítani, nekik nem lehetett. Levikére várt a feladat, hogy a főváros üzleteibe eljuttassa az árut.
A 18 tonnások csak nézték, ahogy Dönci, a targonca megpakolja Levikét. Nagyon szégyellték magukat, hogy csúfolódtak a kicsivel, bármelyik szívesen lett volna most a kis kamion helyében. Nagyon szerették volna már látni a várost, de hiába voltak nagyok és erősek, hiába tudták volna egyszerre elvinni az összes árut, mégsem mehettek.
Levike többször fordult, de a munkaidő végére minden áru a helyén volt. A nagy kamionok bocsánatot kértek tőle és kérték, mesélje el nekik, hogy merre járt. Levike mesélt a hidakról, aluljárókról és az óriási nyüzsgésről, amit a nagyok sosem láthattak. A nagyok pedig meséltek a hegyekről, völgyekről, a végtelen autópályákról, amerre a kis kamion még sosem járt.
– Látjátok! Mondtam, hogy nem szabad csúfolni, mindenkinek megvan a maga feladata, amire alkalmas, és ezért nem több és nem is kevesebb a másiknál – mondta Éva, majd beindította a kismotort és elrobogott, miközben boldogan énekelte: „Száguldás, Porsche, szerelem, száguldás…”